Általános iskolánk története

Református elemi iskola
(forrás: Lukácsy Imre: Beszél a múlt - A "Dunamente" kiadása, Dunavecse 1943.)

„A templom mellett ősidőktől fogva ott állott az iskola, mint az egyház veteményes és virágos kertje. A fiúkat rektorok, vagyis papi pályára készülő ifjak, a lányokat szintén végzett teológusok külön oktatták, akik egyúttal a lelkészi szolgálatban is segédkeztek. A fiútanítók, rektorok névsora megvan 1690. évtől fogva…” – írta Lukácsy Imre, a dunavecsei gyülekezet lelkésze 1924-ben. Történeti visszaemlékezésében ezután felsorolja az összes tanítót, aki a református egyház (s a község akkori egyetlen) elemi iskolájában működött. Csak egyet emelnék ki a tanítók sorából: Balla Istvánt. Ő 1814 – 1890-ig élt, s a tanítói posztot 1843-tól töltötte be. Személye azért érdekes, mert kedves barátja volt Petőfi Sándor, s anekdotákat is mondogatott róla. Sőt 1848-ban feleségül vette Nagy Zsuzsikát, aki néhány évvel korábban Petőfi múzsája volt.

Az 1860-as évek második felében több személy, köztük az akkori lelkész (Csikay Imre), egy alapítványt hozott létre, melynek kamataiból a szegény gyerekek taneszközökkel való ellátását segítették. Ez az alapítvány több évtizeden át működött, később pedig mások adományai révén újraéledt. 1869-ben a presbitérium úgy döntött, hogy iskoláját átadja a községnek minden épületével és szolgálati lakásaival együtt, mert nem tudta azt fenntartani. 1873-ig azonban a gyülekezeté maradt az épületek, 1948-ig az iskola telkének tulajdonjoga, mivel szerették volna az iskolát visszavenni, mihelyt az anyagi helyzetük megengedte volna.

Miután már a község sem tudta fenntartani az elemi iskolát, s 1903-ban államosították azt. 1906-ban új iskolaépületet építettek, és ekkor kezdte meg működését az óvoda, s a két tanyasi iskola is.

A református polgári iskola

1917-ben Lukácsy Imre, Dunavecse református lelkipásztora, és a presbitérium elkezdték tervezni egy polgári iskola alapítását. 1921-ben így emlékezett vissza a lelkész-igazgató az indulásra: „Iskolánkat 1917-ben a reformáció 400 éves fordulójának emlékére alapítottuk s nyitottuk meg. Csecsemőkora éppen a legizgalmasabb időkre esik. A kommunizmus, román megszállás ijesztő rémei hajoltak vigyorgó arccal bölcsője fölé, szöges bakancsok csattogása, otromba karok szorongatása, gépfegyverek ropogása, gátolta természetes fejlődését…”

Az egyház főleg adakozásból megvette a Baky-féle házat, így indulhatott meg 1918. őszén a tanítás az I. fiú és az I-II. leány - osztályban. A nyilvánossági jogot is megkapta az iskola, és 1922/23-ban vált teljessé. Leginkább református családok gyermekei jártak ide 20 km-es körzetből. Lukácsy Imre, a lelkész, igazgatóként az első vezetője az iskolának, ami a kezdetektől adott ki évkönyvet a tanév eseményeiről, eredményeiről. Ezeket 1921-től 1939-ig helyben nyomtatták. A következő igazgató Bak Antal, magyar-történelem szakos tanár, 1925-ben vette át az iskola irányítását. A tanárok között sokan voltak, akik a Trianon utáni határok miatt belülre menekültek. A tanári kar az iskola 30 éve alatt szinte nem is változott. Háromféle könyvtárat gyarapított az iskola: a tanári, az ifjúsági és a szegény sorsú tanulók számára is. A három könyvtár állománya 1948-ra, amikor államosították az iskolát, elérte az 1500 kötetet. 1921-ben a polgáristák cserkészcsapatot alakítottak a pesti KIE (Keresztyén Ifjúsági Egyesület) cserkészcsapat példája nyomán, akik rendszeresen táboroztak a Dunavecse melletti „KIE” szigeten. A vecsei cserkészcsapat Rákóczi fejedelem nevét vette fel. A húszas évek közepén elindult a fiúk és a lányok önképzőköre. Rendszeresen tartottak színpadi előadásokat, és énekkar is szerveződött, így az iskola rendszeres résztvevője lett az egyház és a község ünnepeinek. Az iskola sportköre is ebben az időben alakult meg. A Duna-parton alakítottak ki sportpályát. Az első időszakban a füleslabda, a diszkosz és a gerely sportágak indultak. Később a futball és a kosárlabda is népszerű lett, oly annyira, hogy Bak Antal szóvá is tette: „Szorgalom tekintetében… a tanév két utolsó hónapjában… lanyhaságot tapasztaltunk. A sportolásnak különösen pedig a futballozásnak túlságba vitele adja ennek magyarázatát." 1926-ban a fővárosba szervezték az első tanulmányi kirándulást. Később ez rendszeressé vált és a diákok eljuthattak Kecskemétre, a Dunakanyarba, Tetétlenre az iskola névadójának birtokára. A harmincas évek végén a filmoktatást is elkezdték a polgáriban.

1928-ban gróf Teleki József egyházkerületi főgondnok és dr. Platthy György országgyűlési képviselő nagy összegű állami támogatást eszközölt ki az iskola részére, melynek segítségével és egy nagy összegű kölcsönnel, elkezdték építeni a mai iskola épületét, melyet Török Ignác tervezett. Nyolc tantermes iskolát szerettek volna építeni, de ebből csak négy tantermes lett. Az építkezést 1929-ben kezdték el, s az iskola tisztségviselői mind lemondtak a járandóságuk egy részéről, hogy meglegyen a kivitelezés anyagi háttere. Az új épületet 1929. október 13-án avatták fel. Ekkor vette fel az intézmény Gróf Teleki József nevét is. Bár elég kemény anyagi gondokkal küzdött az iskola, mégis az államosításig becsületesen működött, mindenki megelégedésére. 1943-ban az igazgató a következő sorokat írta: „Meggyőződésünk, hogy iskolánk 25 éves fennállása óta kultúrmissziót tölt be itt, az Alföld közepén, Petőfi földjén. Tanúul hívom az itt végzett tanulók százait, akik ebben az iskolában vértezték fel magukat az élet nehéz harcának megharcolására, akik itt tanulták meg a munkát szeretni, a kötelességet híven teljesíteni, a hitükért, hazájukért áldozatokat hozni.”

1948-ban államosították az iskolát, de a presbiteri jegyzőkönyvbe beírták, hogy amint mód lesz rá, azt újra el kell indítani.

A régi iskolákról bővebben olvasható:
Lukácsy Imre: A dunavecsei református keresztyén egyház és község története - Dunavecse, 1924

A polgári iskola évkönyvei: ITT olvashatóak

Iskolai emlékmorzsák

Iskola. Ez a szó mindnyájunkban hasonló képet őriz. Életünk első, hivatalos szereplése ott kezdődött, az iskolában. Kibocsátott a család, szerepét részben az iskola vette át évekig, megszakítás nélkül.

Óh, iskolák, „emléketek ma is milyen csodás!„ ( írta Ady E )

Ilyen emlékekből szeretnék néhányat feleleveníteni.

Dunavecsén, a "gróf Teleki József" református polgári iskola diákjának lenni felemelkedést, kivételességet jelentett, mikor én beiratkoztam, 1938-ban. Tanáraink is kivételesek voltak. Nagyon tiszteltük őket, némelyiknek mégis, diák-szokás szerint, "becenevet" adtunk. Igazgatónk "Anti bácsi" volt ( Bak Antal ). Számtan tanárunk "Hobogász" nevet kapott (Horváth István). Földrajz tanárnőnk "Tutyi néni" lett ( Kiss Ilona ). Ezt a furcsa nevet a monda szerint azért kapta, mert egyszer úgy jött az iskolába, hogy egyik lábán cipő volt, a másikon tutyi.

Anti bácsi nagyon szigorú volt, tartottunk tőle, bár aranyból volt a szíve. Ezt igazolja pár "balesetem" vele. A tanítás szünetében lehetett a folyosókon sétálni, szép időben az udvarra kimenni, de nem rohangálni. Egy ilyen alkalommal, előre ment társaim után igyekeztem az udvarra, az emeletről szélvészként száguldva, le a lépcsőn, majdnem elsodorva a földszinti irodából éppen kilépő Anti bácsit. Ő elkapott és egy jókora pofonnal megállított. Megdöbbenve vette észre, hogy egy kislányt fogott el. Az arcán láttam, hogy megsajnált és legszívesebben megsimogatott volna a pofon helyén. Gyorsan elengedett „máskor vigyázz„ megjegyzéssel. Én egy „bocsánat„ kéréssel kisiettem az udvarra.
Még abban az évben, (talán harmadikos lehettem). Egyik torna óra után páran bent maradtunk a tornateremben labdázni (szabálytalan volt). Én egy nagy lendülettel bele rúgtam a labdába, ami felrepült és egyenesen az egyik lámpával ütközött. Az lehullott és csörömpölve összetörött. Az ijedségtől megdermedve álltunk. Már ott is volt Anti bácsi, a szomszédos irodából és szigorúan ránk förmedt: „Ki tette ezt?„ Lehajtott fejjel, szégyenkezve elébe kullogtam. „Megint te?„ – nézett rám – „gyere be az irodámba„. No, gondoltam, jönnek a pofonok. Nem így lett. Járkált le-föl, majd megállt előttem: „ Hibáidat jóvá kell tenned –mondta – egyik rossztanuló társaddal tanulni fogsz ezután, hetente kétszer. Majd beszélek a szüleiddel erről. „Ez nekem inkább jutalomnak tűnt, meg is köszöntem. Igyekeztem azután jobban viselkedni, bár nem voltam egy „angyali„ természet.

Tutyi néni már jól ismert (szomszédok is voltunk). Nem tartozott a jó fegyelmet tartó tanárok közé. Gyakran, mikor bejött az osztályunkba (úgy emlékszem, már negyedikben), mindjárt az óra elején kiadta az utasítást: „Ábrahámok (ikrek voltak), Gyökeres, Bíró Kati álljatok ki ide, a tanári asztalhoz. Nem vagyok nyugodt, míg a helyeteken vagytok.” Szegény, nem is lehetett nyugodt. Zajlott az élet az iskolában. Bár Ady így ír: „ Ha élet zengi be az iskolát, Az élet is derűs iskola lesz. „

Sokat lehetne még emlékezni a tanítás utáni egyházi-ének órákról, hol Dézsi Pista bácsi erős kántori hangján előénekelte nekünk a zsoltárokat. Ma is tudom valamennyit. Vagy az ünnepélyes "madarak és fák napját", mikor a közeli Csabonyi-erdőben töltöttünk egy szép májusi napot, műsorral, játékkal, tábortűzzel. Emlékezetesek a nemzeti ünnepek: márc. 15-én a hősök szobránál szavaltunk, énekeltünk, koszorúztunk a 48-as szabadságharc emlékére, és okt. 6-án a tragikus veszteségre, a vértanúkra. Nem utolsó sorban felejthetetlenek a szeretet-vendégségek egyházi ünnepek előtt, ahol színdarabokat adtunk elő a felnőtt vendégeknek, kik tea és sütemény mellett beszélgettek, mi pedig játszottunk (kedvelt játék volt a hoppon maradt vőlegény).

Szerettem az iskolát, részben azért lettem tanár, részben Édesapám kedvéért. Ő nagyon idős volt és egy biztos, okleveles jövőt akart rám hagyni. Nagy boldogság és egy valóban ragyogó jövő ragyogott rám, mikor 1947 őszén, a képesítőm után meghívtak tanítónőnek az akkor alakult dunavecsei ref. általános iskolába. Ez a polgári iskola épületében volt. Áhítattal léptem be a régi, ismert falak közé. Még működött a megszűnő polgári iskola utolsó negyedik osztálya s a régi tanárok közül is ott tanítottak még páran. Az igazgató Hobogász tanár úr volt (Anti bácsi már nem élt).Az I-II. osztályt kaptam, osztatlanul (kevés gyermek volt). Képzős társam és barátnőm, a szintén vecsei Vörös Mária a III-IV. osztályt, szintén osztatlanul. Szünetekben mindig együtt voltunk, de a tanári szobába nem mentünk be. Talán még nem éreztük magunkat méltónak arra, hogy régi tanárainkkal egyenlőek legyünk, bár sokszor hívtak. Egyik tanárnőnk, Kováts Mariska néni azt is felajánlotta, hogy tegezzük, de mi, megköszönve a megtiszteltetést, nem tudtuk volna megszokni.
Történt egyszer, hogy valami miatt egy szünetben mégis bementünk a tanáriba. Egyik tanár, meglátva minket, felkiáltott (tréfásan) "Jaj, kartársaim, baj van! Biztosan kigyulladt az I-II. és III-IV. osztály, hogy a kis tanítónők bejöttek ide". Kacagva, örömmel üdvözöltek.

Sajnos, csak egy évig tartott ez a kedves beosztás. Következő évben megszűnt a polgári iskola, a ref. általános iskolát és épületet államosították, a tanárokkal együtt.

Búcsúzom az emlékezéstől, ismét Ady Endre szavaival:
"Én iskolám, köszönöm most neked,
Hogy az eljött élet-csaták között
Volt mindig hozzám víg üzeneted.
Tápláltad tovább bennem az erőt,
Szeretni az embert és küzdeni
S hűn állni meg Isten s ember előtt."

Bern, 2oo9. febr. 12.
Bartha Bíró Katalin

Évzáró műsor (1945) - Antal Józsefné (Kiss Margit) munkája

Az iskola újraindulása
(részlet a 2008/2009-es évkönyvből - Ablonczy Gáborné)

1990-2009…

1990. tavaszán a Dunavecsei Református Egyházközség presbitériuma határozatot hozott, hogy eleget tesz elődeink kívánságának – miszerint mihelyt lehet, újra fenntartása alá igényli államosított iskoláját – és szeptembertől református osztályt indít.

1990. nyarán akkor még nagyközségi tanácselnöki hozzájárulással kezdtük szervezni az újonnan indítandó református iskola első és második osztályát. Augusztus végére mind a két osztályba 16 fő jelentkezőnk volt. A községi ígéret úgy szólt, hogy 18 fővel indulhatunk. Az összegyűlt 2X16-ra is megkaptuk mégis az engedélyt. Egyelőre, mint az önkormányzati iskola „református tagozata” indultunk a tanévnyitóra. A községi ünnepi tanévnyitó előtt egy rövid áhítatra gyűltünk össze a gyülekezeti teremben szülőkkel és gyermekekkel. Ez ettől kezdve szokásunkká is vált: minden napot közös áhítattal kezdünk 18 év óta. Ezek az áhítatok részben hitébresztő, másrészt hitbeli és erkölcsi fejlődést szolgáló rövid tíz-tizenöt percek.

Még 1990 őszén kérvényezte a gyülekezet az önkormányzatot, hogy iskolánk önálló lehessen. A kérvényünket elutasították. Azt hittük, vége a világnak. Reggelenként 32 szempár ragyogott velünk szembe a reggeli áhítaton. Hát becsaptuk ezeket a gyerekeket?! Aztán kinyitottuk a Bibliát a napi igénél: ”Ha az Úr nem építi a házat, hiába dolgoznak azon annak építői. Ha az Úr nem őrzi a várost, hiába vigyáz az őriző. Hiába néktek korán kelnetek, későn feküdnötök, fáradsággal szerzett kenyeret ennetek. Akit szeret az Úr, annak álmában ád eleget.” Zsoltárok 127. Békességgel hajtottuk álomra a fejünket. Tavasszal újra kérvényeztünk, s március elsejével önálló lett iskolánk. Nagy ünnep volt, Püspök Úr, Esperes Úr jelenlétével. Azóta minden évben ünnep nálunk március 1.

Még az első télen történt. Leesett az első hó. A napközi a parókia udvarán levő kicsi házban volt. Ebéd után a gyerekek a friss levegőn. Mi felnőttek közben egymással beszélgettünk. Egyszer csak lehajoltam, s egy hógolyót gyúrtam, s el is dobtam. Természetesen azonnal vette mindenki a „lapot”, s elindult a hócsata. K. B. elragadtatva kiáltott fel: „A felnőttek is velünk együtt játszanak!” Játékos kedvünk azóta is él.

Aztán jöttek a nehézségek: az első „szabad választású” beiratkozás végeredménye: 9 gyermek az új első osztályba. Összetörtünk. Aztán szeptemberben az első reggeli áhítaton megtanultuk a gyermekéneket: Jézus hív, gyere kicsi gyermek… 1 kicsi, 2 kicsi… 9 kicsi gyermek. Minden kicsi gyermek ide jöjjön!” S ez az évfolyam lett az egyik legjobb osztályunk. Az osztály 70 %-a érettségizett, és 40 %-a felsőoktatásban vett ill. vesz részt.

A következő év: dicsőség. 20 beíratott gyermek! Belőlük 72 % érettségizett, és 50 % jár főiskolára, vagy egyetemre.

Majd újra nyolc… belső nehézségek a tanári karban – évenkénti pedagógus váltás – s őrült hadjárat ellenünk községi szinten. A hadjárat azóta is folyik. Időnként arcot változtat, hol a felszínen, hol a felszín alatt, hol iskolán belül, hol azon kívül, de igyekszik pusztítani.

Holland testvérkapcsolatokra tettünk szert: Arjen Salverda és munkatársai a Nunspeeti iskolákkal támogattak bennünket. Számos taneszközt, szemléltető eszközt kaptunk tőlük. 1995. őszén a tantestületünk egy hetet töltött a nunspeeti iskolákban hospitálással.

A monsteri református gyülekezet, mint gyülekezet pártfogolta iskolánkat. Használt-ruha szállítmányokkal segített, majd 1994. nyarán egy autóbusznyi gyermeket és szülőt láttak vendégül egy hétig a monsteri református családok. Ennek a gyülekezetnek a fiataljai több nyáron jöttek az iskolába építkezni. Ez a kapcsolat 1998-ban megszakadt. Attól kezdve holland testvéreink az erdélyi testvér gyülekezetünket patronálták.

2002. pünkösdje óta a németországi Bielefeld egyik diakónusán keresztül jutunk hathatós anyagi segítséghez.

A visszakapott régi ref. polgári iskola épületében csak négy tanterem volt. Mi lesz, ha kinőjük?! Isten gondoskodott erről is: az iskola épülettel egy udvarban levő „Vecsei házat” megkaptuk a kárpótlás során csereingatlanként. Nos a két épület nagyjából egy idős, de az utóbbi sajnos nagyon lerobbant állapotban lett a miénk. Így is örültünk neki. A padlásán akkor galambok laktak, de mi már láttuk a jövendő internátus szobáit a helyükön. S építkeztünk. Ahogy lehetett: holland szakmunkás tanulók töltötték itt nyári gyakorlatukat, s tűzték ki tréfából a holland zászlót a házra, amiben akkor még az önkormányzati iskola lakott. Érdekes módon megértették a célzást, s napokon belül kiköltöztek, s a holland diákokkal, presbitereinkkel, erdélyi testvérfalunk munkásaival hozzákezdtünk a felújításhoz.

1995. szeptemberében elindult az első szakiskolai osztályunk 28 fővel mezőgazdasági gazdaasszonyokat képezvén. Októberre itt is hatalmas szél kerekedett: valaki felröppentette a hírt: „nincs is engedélyük a szakképzésre!” A papírjaink ugyan rendben voltak, az intrika mégis elvitt 4-5 gyerekünket. Persze itt sem „siker szakmát” választottunk, hanem olyant, ami megtanítana ebben a munkanélküli világban mégis életben maradni. Sajnos ez a mégis életben maradni, a mai napig nem nyerő a köztudatban. A nyerő a pénz, a siker… A következő tanévben már csak nyolc szakiskolás jelentkezett. Azóta volt már két olyan évfolyam is, ahol nem indítottunk szakiskolai osztályt. Ebben a tanévben 9. osztályunk nincs. Tovább növelte nehézségeinket, amikor bevezették a kötelező 9-10. osztály utáni szakképzést. Azt hitték, ha négy év, akkor érettségit is ad. Vannak, akik 10. osztály után más szakmát választanak… Közben mi is bővítettük a választható szakmáink körét a mezőgazdasági gazda, és a falusi vendéglátó szakmával. A szakiskolához tangazdasági központot vásárolt gyülekezetünk: kb. 100 hektár földön gazdálkodunk, jelentős számú gépünk és eszközünk van, ami a földműveléshez szükséges, s mi is benne ülünk a gazdák slamasztikájában: amit termelünk nehéz eladni, mostanság majdnem lehetetlen.

1995. szeptemberében a szakiskolával együtt megnyílt az internátusunk is. Szükség volt rá, hiszen a szakiskolába nemcsak helybéli gyerekeket vártunk. Ám, furcsa fordulatot hozott az internátus, amire nem számítottunk: kezdtek megkeresni bennünket családok és családsegítők: vegyük fel a kollégiumba az általános iskolás gyereket. S mert bennünk mindig megvolt a segítő készség a bajban lévők felé, hamarosan országos „hírünk” lett, s minden nehezen kezelhető gyermeket hozzánk igyekeztek betuszkolni. Ez egy idő után nem ment. A túl sok deviáns gyerek a közösség kárára válik. Egy ideje igyekszünk határt szabni, s sajnos feltételeket is. Volt, akit pár hónap után eltanácsoltunk. Volt, és van is, akinek viszont kiváló utolsó menedékhelyként szolgálunk. Ma több általános iskolás van az internátusban, mint ahány szakiskolás.

Jelenlegi testnevelő tanárunk, egyben igazgatóhelyettesünk, a tanítási órák közötti szünetekben lehetőséget biztosít a legkülönbözőbb sportolási lehetőségekre, s ezzel irányt szab a gyermekek szünetek alatti viselkedésének. A lelkészek, vallástanárok, hitoktatók és a pedagógusok egy része is szívesen szakít időt a gyerekekkel való beszélgetésekre. A kollégiumi nevelő is több szabadidős programot szervez. Vasárnap este kollégiumi bibliaórát tartunk. Tudják a gyerekek, különösen a problémásak, hogy problémáikkal bármikor kereshetnek bennünket. Még a régen végzettek is felkeresnek, ha bajban vannak.

A tizenötödik tanévünk, kormányunk jóvoltából az eddigieknél is lényegesen nehezebb volt. Az egész tanévet annak a feszültségében dolgoztuk végig: mikor kell megszűnnünk, mint kis létszámú iskolának… A 127. zsoltár persze ekkor is igaz volt, s csak úgy magunktól nem adtuk meg magunkat.

Szeretnénk az iskolát bővíteni, s ezzel együtt a jogot megszerezni arra, hogy érettségiztethessünk is.

A 2006/07-es tanév még nehezebb lett. Télen már úgy tűnt, ez a tanév az utolsó. Édesanyámat meglátogatva, Ő kezdte a nehéz kérdést: „Az újságokból tudom, hogy az idén nagyon nehéz helyzete lesz az iskolátoknak. Úgy döntöttem, mostantól az iskolának adom a tizedem.” „Köszönjük, Édesanyám, mondom szomorúan, - de lehet, hogy nem lesz rá szükség, mert be kell zárni az iskolát.” S végigsorolom a szomorú történetet, a kevés gyerekről, a csökkenő normatívákról, az emelkedő követelményrendszerről… Édesanyám, szinte könnyes szemmel hallgat végig, majd megszólal: „Ezt a 10 000,- Ft-ot mégis vigyétek el. Hátha indít az Isten másokat is arra, hogy adjanak.” Elhoztuk. Másnap kezembe veszem a Bibliám, olvasom a napi igét: „A megrepedezett nádszálat nem töri el. A pislogó gyertyabelet nem oltja ki, mígnem diadalomra viszi az ítéletet.” Máté 12:20. Rohanok Igazgató Úrhoz: „Élni fog az iskola! Nem azért, mert mi megérdemeljük, de az Édesanyám hitéért élni fog az iskola!”

Aztán jön a presbiteri gyűlés, ahol felvetődik a "mi lesz velünk" gondolata, s muszáj elmondanunk: Tetszik az ÚR ISTENNEK éltetni az iskolát. Hogy hogyan még nem tudom, de élni fog. S elmondom a fentieket. És a bajok nem múlnak: gyenge beiratkozás után jön a nyár teljes bizonytalanságban. Már augusztus van. Csöng a telefon. Történetesen én veszem fel. Bejelentkezik egy férfi a kalocsai családsegítőből. Elmondja, hogy működtünk már együtt, hozott évekkel ezelőtt egy fiút. Igen, emlékszem. Sajnálom, hogy azt a fiút állami gondozásba vették tőlünk. Ám a férfi lelkesen meséli, hogy a fiú hazakerült, családi problémái rendeződtek, s minden jóra fordult (2008-tól a Veszprémi Egyetemre jár és vegyésznek tanul). S most újra kérni jött egy kisfiú ügyében. Megbeszélünk egy időpontot, amikor eljön a családdal együtt. A találkozásból kiderül, nem egy, hanem három kisfiút kapunk nemcsak az iskolába, hanem a kollégiumba is. Amikor elmennek, már értem a tavaszi igét, a megrepedt nádat. Ennél a családnál megrepedtebb nádat ritkán látni. A megrepedt nádat úgy gyógyítja a mi Urunk, hogy az egyik megrepedt nád mellé szorosan odaköti a másikat. Egyik sem létezhet a másik nélkül. Van már kikért élni.

2008.03.02-én vasárnap nagy ünnep volt. A 18. születésnapját ünnepeltük az iskolának. Itt volt Varga László Püspökhelyettes Úr. Arról prédikált, hogy "Emlékezzél meg az egész útról, amelyen hordozott téged az Úr". Elmondta a Túrmezei Erzsébet verset is: "Csodákra emlékezni jó". Összenéztünk Igazgató Úrral, és csordultig lett a szívünk, hiszen ez a „mi iskolánk verse”. Hányszor hangzott már el diákjaink ajkán! Sok szép szavalat következett, meg az énekkar énekei. A kicsi elsősök olyan lelkesen fújták az énekeket, volt köztük, aki majdnem táncra perdült. Aztán egy összeállítás volt az elmúlt 1 év képeiből. Aztán meggyújtották a gyerekek a tortán a gyertyákat. Minden osztályból két diák gyújthatott, aztán kihívtam az ovisokat, hogy ők fújják el. Utána minden tanár kapott a gyerekek kezéből egy-egy szál virágot. Majd az Esperes Úr köszöntött bennünket, meg az alpolgármester asszony. Aztán együtt elfogyasztottuk az ünnepi süteményt, mindenki kapott egy kulcstartót, amin a kastély épülete van, és egy ige, az iskolánk igéje: Zsolt. 34:9. "Érezzétek és lássátok, hogy jó az Úr. Boldog az az ember, aki hozzá menekül".

Előző héten a reggeli áhítatokon az iskolához kapcsolódó igékről beszélgettünk a gyerekekkel. Pénteken versenyt csináltunk az alsóban ezekből az aranymondásokból. Vasárnap pedig a győztesek a gyertyagyújtás alatt elmondták ezeket az igéket. A megrepedt nádszálat épp az a kisfiú vállalta, akihez kapcsolódik a szívünkben ez az ige. Nagyon meleg hangulatú volt ez a délután. Alpolgármester asszony a köszöntésében, a Petőfi iskola igazgatója elmenőben mondta el, hogy mennyire meghatotta az, ahogy látszott, hogy a gyerekek szeretik a tanáraikat.

Igen, a szegények iskolája lettünk, és én már büszke is vagyok erre. Nem adnám semmiért a kis elesett apróságainkat. Ma sütés-főzés gyakorlaton virslis kiflit sütöttünk ebédre. Kicsit sokra sikerült, s egy tálcával felvittem az alsóba. Ahogy felcsillant a gyerekek szeme: "vehetek belőle?" - Hát persze, azért hoztam. "Itt mindig olyan finomakat sütnek." Két perc alatt üres volt a tál.

Ezek a csillogó szemek a mi fizetésünk.

Úgy kipárnázta az Úr Isten igéivel és szeretetével ezt az utat, hogy össze ne törjük rajta magunkat. Olyan összefogás van a pedagógusok között. Úgy bátorítják egymást: Én ezt olvastam az igében, én meg azt... Szebb napokat nem is élhetnénk. Tudunk együtt énekelni, együtt imádkozni, egymásért munkát vállalni, egymásnak megbocsátani.
Egy másik református iskolából érkezett egy problémás diákunk. Mondta, itt más az élet, mint ott. Kérdem, miben más? „Jó, ott is van minden nap áhítat, de itt hit van.”- feleli. Ezért érdemes élni.